2017. június 30., péntek

Tizenkilencedik

-Luke...! -szólongattam.
Síri csend van az egész házban. Luke mindkét ablaka tárva nyitva, süvít be rajta a zord, hideg szél. Luke meg sehol. Az asztalán tabletták hevernek, az ágya mellett felborulva a kólásüveg, a ruhái szét dobálva...
- Biztos a fürdőben van! -derült fel Mikey arca.
-Megnézem. -jelentettem be, és berontottam a fürdőbe, elfelejtve, hogy Luke akár zuhanyozhat is, vagy akármi...
Hát csalódnom kellett. A csap meg volt nyitva, a víz már majdnem kibuggyant a kádból, de Luke nem volt sehol. Kétségbeesésemben még a szennyes tartókban is megnéztem, hátha bebújt, mert Peti már csinált ilyet...- Nincs itt.  -zártam el a csapot csalódottan.
-De akkor mégis hol van? -tárta szét a karjait Ashton.
-Öhm... Szerintem ezt látnotok kell... -nézett ránk az ablakból Calum.
-Jézusom... -néztem le az ablakból. A hóban tisztán látszódtak Luke nyomai: ahogy lecsúszott a tetőn, majd leugrott a hóba. Tuti elfeküdt. Aztán ahogy bizonytalanul támolyogva elindul a jégkori pálya felé. -Meg kell keresnem. -szántam el magam.
-Sarah, vissza fog jönni. -rázta a fejét Ash.
-Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. -néztem Michaelre.- Ha jöttök, jöttök, ha nem, nem. -ezzel kirohantam a szobából.

10 perc múlva már a jégpálya mellett álltunk, teljes harci felszerelésben. Calum főzött meleg teát és kávét, amit termoszba töltött; Ashton felszeletelte és elcsomagolta az idő közben megérkezett pizzát, Michael csinált szendvicseket, én meg megpróbáltam összeállítani egy tervet, hogyan keressük meg Luke-ot, riasztottam Petiéket is, hátha Luke oda ment, de... nem.
-Menjünk párokban. -ajánlottam.- Kezd sötétedni, és... Várjunk csak... -emeltem tekintetem a fiúkra.- Ti nem is ismeritek a várost. -engedtem le a kezem, amiben a térképet tartottam.
-De én igen. -szólt Ash.- Ameddig te nem voltál itt, mindig én mentem bevásárolni, és most már úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet! -nevetett egy pillanatra.
-Jó, akkor...
-Majd ÉN megyek vele. -szólt Calum.- Menj csak Michaellel. -legyintett.
-Mindenkinek jó lesz így? -tettem fel a költői kérdést, mert igazából nagyívben teszek rá. Reakciót nem várva folytattam:- Akkor mindenkinek megvan mindene? -néztem bele a táskámba. takaró, kaja, termosz, Lukenak pár meleg ruha, elemlámpa, telefon, powerbank...
-Óránként beszéljünk. -dobta fel az ötletet Mikey.
-Jó... Akkor? Ki megy az erdő felé? -világított a fák felé Cal.
-Mindig, aki kérdezi. -tett ugyanígy Michael.
-Na neeem, azt már nem! -szólalt fel Calum.- Akkor inkább én haza megyek.
-Megyünk mi. -sóhajtottam és a fejembe húztam a sapkám.- Ti menjetek a városközpont felé. Hátha bement valami szórakozóhelyre. -biccentettem keleti irányba.- Vigyázzatok magatokra! -búcsúztam el Calumtól és Ashtől.
-Ne álljatok szóba idegenekkel! -kötötte a lelkünkre Cal.
-Mi legyen, ha nem találjuk meg? -kérdezte Ash.
-Az nem opció. -ráztam a fejem, visszatartott sírással.- Amúgy, legkésőbb kettőre menjünk haza. -néztem az órámra. Fél 11.
-Rendben. -bólintott Ash, aztán elbúcsúztunk egymástól egy öleléssel.
Ők elindultak kelet felé, mi, Mikey-val pedig észak-nyugat felé indultunk, az erdő irányába.
-Szerinted mi van vele? -kérdeztem hirtelen.
-Remélem, jól van. -felelt, majd tüsszentett egy jó nagyot.
-Ha nem érzed jól magad, szólj, és hazavitetlek Ashsel. Vagy Petivel.
-Ne viccelj, nem hagylak egyedül a sötét éjszakában. -csattant fel.
-Jól van na. -mosolyodtam el.
Egy kicsi mezőt szeltünk át, mikor Michael megállt.
-Mi a  baj? -tettem ugyanígy.
-Esik. -felelt egyszerűen, ugyanakkor hallatszott a hangjában az aggodalom.
-Nem lesz semmi baj... -próbáltam megnyugtatni. Ugyanakkor ez a saját magam megnyugtatására irányult.- Meg fogjuk találni, mielőtt leesne egy nagyobb adag. -néztem az égre.- Szerencsére telihold van. Hamar abba fog maradni a hóesés, nincs sok felhő. -állapítottam meg.
-Wow, ezt honnan tudod? -kérdezte elképedve.
-Felnéztem az égre. -pillantottam rá. Egyszerre nevettünk fel, aztán mentünk tovább az erdő felé, rátérve egy aszfalt útra.

***

Fél órája gyalogoltunk az úton.
-Hova megy ez az út?
-A temető felé.
-Ugye most csak viccelsz, -nevetett.
-Szerinted viccelős kedvemben vagyok? -néztem rá szigorúan.
-Jó, bocs. -csend. Valami madár 'csiripelt', amit legszívesebben légpuskával seggbe lőttem volna...
- Szerintem menjünk be az erdőbe. Ha Luke nem hülye, nem ment tovább a temető felé. Viszont, az erdőben esélyesebb megtalálnunk.  -álltam meg az út közepén, és fordultam az erdő felé.
-Hát... -köszörülte meg a torkát.-Nem valami biztató ez a hely...
-Nekem mondod? -indultam meg a fák felé.



-LUKE! -kiabáltam. Mellettem felröppent egy csapat madár, ami miatt hátraugrottam, egyenesen Michael elé.- ezek csak madarak... -nyugtatgattam magam.
-LUKE, HOL A SZARBAN VAGY!? -kiabált Michael is.- Te, láttál már ilyen horrorfilmeket, mikor egy baráti társaság egyik tagja eltűnik, és a többiek elkezdik keresni őt, és bemennek egy erdőbe, ami a temető mellett van és... -hadart.
-Mikey, fogd be! -szóltam rá ingerülten.- Amúgy meg a kérdésedre válaszolva nem, és nem is akarok olyat látni.
-Az a baj, hogy én láttam már olyat... -lépett három nagyobbat, és ugrott át egy farönköt, hogy utolérjen.- Fujj, de büdös van... -fogta be az orrát.
-Talán rothadó fa. Vagy mit tudom én. De nem is akarom megtudni, ha ez a szag nem az. LUKEEE!!  -kiáltottam el magam megint.- Hol lehet ez az eszement... -tartottam vissza hisztérikus bőgésem.
-Te, szerinted keresnek a kórházban?
-Hát, mivel hazajöttél... Várj... Egyáltalán szóltál nekik!?
-Kellett volna? -kérdezett vissza.
-IGEN. -hangsúlyoztam.- Nem hiszem el, hogy nem szóltál nekik, hogy eljössz. Tudod, milyen következményeket vonhat maga után ez a kis szökésed? Becsukhatnak a diliházba! Ez nem játék, Michael. Mi van akkor, ha kerestetnek a rendőrséggel? Habár, egy eltűnt személyt csak 48 óra után keresnek... De gy kórházi beteg esetében tuti, hogy máshogy van. Elegem van a kis magán akcióitokból. Megmondom őszintén, kibaszott sok probléma van veletek. Figyelsz te rám egyáltalán!? -fordultam vissza feldúltan.- Úristen... -néztem körbe. Michael nem volt mögöttem.- MIKEY, HOL VAGY!? -estem kétségbe. Ahogy hátráltam, neki mentem egy fának, és az elemlámpám kiesett a kezemből, majd legurult a lejtőn, ami mellett álltam.- MICHAEL CLIFFORD, NE SZÓRAKOZZ VELEM! -dobbantottam egyet, mire valami kicsi átszaladt a lábfejemen. Sikítani és toporzékolni kezdtem.
-SARAH, MERRE VAGY? -hallottam Michael hangját, majd a következő pillanatban már az arcomba világított a lámpájával. Sírva ugrottam a nyakába. Szó szerint.- Mi történt? hallottam, hogy sikítottál. -ölelt át, védelmezően.
-Valami kis izé itt rohangált... És elvesztettem a lámpám. És nem találtalak. ÉS HOL VAN LUKE!? -tört ki belőlem a zokogás.
-Ne aggódj, minden rendben lesz. Megtaláljuk. Tudom. -próbált megnyugtatni.- Hoztam még egy lámpát. Világítasz nekem, ameddig megkeresem?
-Ühüm... -másztam le a karjaiból. Átvettem a lámpát, és a táskájára irányítottam, amit letett egy fatönkre.
-Itt is van. Tessék. -adta kezembe a zseblámpát.- Visszatérve az előző témához... Ne aggódj, csak... hívott a természet. Gondoltam szólok, hogy várj meg, vagy valami, de szégyenlős vagyok. -nevetett kínosan, miközben magára vette a táskát.
-Hagyjuk is ezt a témát. -kuncogtam.- Menjünk tovább.
-Figyelj, elég sötét van, és, csak azért, hogy elkerüljük az ilyen helyzeteket... -megfogta a kezem.- menjünk így. -indult el. Kénytelen voltam belemenni, hiszen nem akarom ezt megint átélni. Nem volt leányálom...
Nem sokkal később felhívtak minket Calumék, akik nem találták Luke-ot, ahogy mi sem. Kezd az egész reménytelenné válni. De nem adhatom fel. MEG KELL KERESNEM ŐT.

***

-Ugye tudod, merre kell visszamenni? -álltam meg egy tisztáson, éjjel egykor, szorosan Michael mellett. Bevallom, félek.
-Persze. -arra, egyenesen. -mutatott észak felé.
-De hát észak-nyugat felől jöttünk. -néztem rá.- Add az iránytűt! -nyújtottam ki a kezem.
-Mi...Milyen iránytűt?
-Hát amit Calumnak adtam, hogy... Ó, basszus... -néztem fel az égre.
-Hívjuk fel őket. -vette elő a telefonját.- Ő... Van egy kis baj... -nézett fel.
-Itt van az enyém. -nyújtottam át neki a készüléket, utalva arra, hogy biztos lemerült a telefonja.
-De nincs térerő.
-Mi? -riadtam meg.- Ez most komoly? -pánikoltam.
-Nyugi, keresünk valami magas helyet, ahol van... -ragadott kézen.

15 perce bolyongunk, de sehol sincs térerő, sőt, már azt se tudjuk melyik irányból jöttünk.
-Michael, most mi lesz, -sírtam el magam.
-Kitalálunk valamit. -húzott magához.- Na, ne sírj... Látod, már a hó is elállt.
-Tudom, de...
-Te is látod AZT!? -vágott a szavamba.
-Jézusom, mit? -kérdeztem vissza. Nem szólt semmit, csak elindultunk egy sűrűbb folt felé. Meg sem mertem szólalni.
-Hát ezt. -világított egy fa ajtóra.
-Úristen...
-Menjünk be.
-Mi? Meghülyültél? -suttogtam.- Mi van, ha itt lakik valaki? Hm?
-Nagyon más választásunk nincs... Reggelre megfagyunk. Eltévedtünk, már tök kevés innivalónk van, és fél kettőre úgy sem érünk haza.
-De... Jesszus, ez olyan félelmetes. -simultam hozzá.
-Nem lesz semmi baj. Ne aggódj... -és kopogtatott az ajtón. Nem jött válasz, ezért újra próbálkozott.- HAHÓ, van itt valaki? -dörömbölt.- Látod, nincs itt senki. -pillantott rám.
-A horror filmekben ilyenkor fejezik le a szörnyek az áldozatukat. -hunytam be a szemem. Viszont a kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, és meredten néztem, ahogy Mikey benyit a faházba. Kirepült 3 denevér, meg kirohant egy-két egér. Fujj. De ezeken az apró állatokon kívül nem volt bent semmi és senki, habár meglehetősen melegebb volt bent, mint kint.
-Aludjunk itt. -ajánlotta.- Reggel újult erővel tudjuk majd keresni Luke-ot, ha alszunk egy keveset.
-Biztos vagy te ebben? -világítottam körbe a házban, csak hogy meggyőződjek, tényleg nincs-e ott senki.
-Teljesen biztos. -vette le a kabátját.- Kell, hogy legyen itt valami... -tapogatózott a falon.- Á, itt is van. -izzított be egy olajlámást, aminek a gyér kis fénye megvilágította a házikó belsejét.- Ha lakott is itt valaki, akkor az már jó régen volt... -nézett körül.
A falat régi képek díszítették, néhány szárított virág, és egy öreg fakanál. Más nem volt a helységben.
-Hát, a többieket nem fogjuk elérni, de remélem, nem fognak nagyon beszarni, hogy nem vagyunk otthon. -térdelt le Mikey és vette elő a hátizsákjából a takarókat.
-Amilyen zoknik vagytok mostanában, fel sem fog nekik tűnni... -morogtam.
-Tessék? -kérdezte.
-Semmi! -ráztam a fejem.
-Holnap, világosban könnyebben rátalálunk majd Luke nyomaira. Habár, már így is ráesett a hó... -terítette le a takarókat.- Jó lesz így? -állt fel.
-Aha... -néztem elmerengve a pár, földre terített takarót.- Jobb lesz, ha minél előbb túl leszünk ezen az éjszakán. Utálok itt lenni. -rázott ki a hideg és telepedtem le a földre. Méghozzá, Luke sincs meg, és... Csak Mikey van itt. Mit meg nem adnék, hogy Luke legyen...! Miközben ezen gondolkodtam, levettem a nyirkos kabátom, meg a nadrágom. Még szerencse, hogy vettem fel cicanacit! Megmondom őszintén, kicsit feszélyez ez a helyzet... De mit is beszélek aludtunk mi már így. Nem...?
Lefeküdtem, aztán kifordultam, az ajtó felé.- Jó éjszakát, Michael.
-Neked is. -válaszolt. Matatott még valamit, aztán lefeküdt ő is.- Közelebb mehetek? Most tényleg csak egymásra hagyatkozhatunk. -vágta rá.- Így talán -bújt hozzám és karolt át-, nem fogunk annyira fázni.
-Gyere... -válaszoltam, habár, már úgy is mindegy volt. Elhelyezkedett, aztán már hallatta is elnyújtott, nyugodt szuszogását, szóval elaludt.

Biztonságot adott, olyat éreztem, mint eddig még sosem.
Mégis miről beszélek!? MI VAN VELEM...?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése